2017. május 23., kedd - Dezső
Cikkek közt...  Videók közt...  
Kiss Réka: Otthontalan memoár 2017. április 13., csütörtök 8:55 | Kiss Réka | Forrás: Hírek.sk | Fotó: ProFoto - Tóth Mona, Tóth Attila
2017 van, és hangosan ki kell mondani: igenis van bajunk! Igenis rengeteg bajunk származik belőle! Persze ez akkor sem érdekelt igazán senkit, s sajnos ez mára sem változott. A hatalom köreiben senkit sem érdekel az, hogy családok törtek ketté, senkinek nem okoztak álmatlan éjszakát a könnyek és az, hogy évtizedekig nem kerülhetett friss virág számos itthon hagyott sírhalomra.

Magyarországon számos disznóölő szerszámot tiltottak. Kemény törvénykezés szabályozta a használatukat, s mivel nálunk, idehaza, a csehszlovák hatóság törvényei megengedőbbek voltak, ilyen szerszámokkal vethettünk véget az egész évben „sróttal hizlalt”, termetes malackánk életének. Segítve a „magyarokat”, az ajándékba vitt kolbászok közé, alufóliába bújtattunk egy ilyen célszerszámot.

A Prior áruháznál állt a sor vége Komáromban, araszolva, kuplungot nem kímélve gurultunk a határ felé. Az öcsémmel csak annyit tudtunk, csendben kell lenni, az sem baj, ha alvást színlelünk, abból csak nem lehet gond… 

Már az Európa szállodánál járt a kocsisor, amikor is – hallgatva a végszóra – csendesen elszenderedtünk, mintha a világ eseményei egy fél órácskára nélkülünk zajlanának. Emlékszem, öcsém fodros fürtjei és két arclyukacskája már akkor sokáig képes volt rabul ejteni mindenkit, én is álmélkodva néztem, ahogy a kis szemét lehunyva átadja magát a színlelésnek.

Minden szót hallottunk. Számunkra idegen nyelven utasítottak a komáromi határőrök. Kutakodtak. Testvérem akkor tanult beszélni. Kipattant a szeme a határellenőrzés közben, s máig sem tudjuk miért és miért pont akkor, büszkén – bár selypítve – harsogta, nem sejtve azt, hogy ezzel családi titkot árul el: „Ed putka, ed kóbát!” A levegőben éreztem a riadtságot, de „aludtam” tovább. Féltem. Féltem éppúgy, mint ahogy a szüleim is féltek, érzékelve, ahogy egy cserfes kiskölyök bajba sodorhatja a családot – lebukunk, megbüntetnek, s nem lesz disznóölés, s persze félő, hogy mi sem jutunk el a célig. Mivel az öcskös nemcsak a számunkra volt édes kincs, a határőrök megmosolyogták a zabolátlan, ám számukra érthetetlen szavakat és továbbengedtek.

Először mindig a Balatonhoz közeli zsákfaluban, Ecsenyben állt meg alattunk a 120-as, szürkészöld Skoda. Pirospozsgás, derűs, de mégis fájdalommal mosolygó emberek fogadtak. Ők a mi rokonaink. Azok, akik az egykori sváb faluba, Etschingre kerültek, még annak idején sváb portára, a totális kilátástalanság víziójával. A svábok, akiket onnan elhurcoltak, gonosztevőként méregették őket – nekik senki nem árulta el azt, hogy a felvidéki magyarok lelke éppen annyira tépázott, mint az övéké. A rokonok – elmondásuk szerint – nem értették a sváb szót, csak keservesen sírtak egymás vállán a sorstársak.

Mi a rendszerváltás után jutottunk el hozzájuk, addigra nyilván berendezkedtek, találékony, ügyes zsigárdiak voltak akkor is, s nem volt más választásuk, csak az, hogy megtalálják a boldogulás lehetőségét a könyörtelenségben. Sokat meséltek.

Mi gyerekek, hatalmas tolldunyhákban húztuk meg magunkat és nem értettük, hogy a szüleink és az ecsenyi rokonok, miért küldtek el mindig aludni akkor, amikor „párás lett a szemüveg”. „Öreg sógor” hangja még mindig felidézi a hontalanság fájdalmát bennem, amikor rekedtes hangon azt kérdezi anyámtól: “Edit, mi újság otthon?” A kaposvári temetőben nyugszik.

Ecseny – bár csodálatos hely – a távolból integetett kisvártatva. Komló felé vettük az irányt, ahol bányászként helyezkedtek el hontalannak kikiáltott, elüldözött eleink. A gyermekeik - édesanyám másodágú unokatestvérei - már a baranyai bányavárosban születtek. Más közegben cseperedtek, máshol és máshogy szocializálódtak, de a „régi öregek” mindig és minduntalan elmondták nekik, hogy a haza a Dunán túl van, s ők ezt a beléjük oltott tényt hűen is kezelték. Jó szívvel és nagy öleléssel fogadták a felvidéki rokonokat. Még videófelvétel is készült az akkori kezdetleges filmrögzítő eszközökkel a nagy találkozásokról, a rokoni szálak boncolgatásáról, fodros ruhás kislányok és göndör, betyárgatyás kisfiúk – unokatestvérek – egymásra találásáról. Vittünk disznóölő szerszámot és Horalkyt. Persze Becherovkát is. Cserébe akár várat is építhettünk volna a Túró Rudiból, vagy a Piros Mogyorósból. Habzsoltuk a finomságokat, és újra azon kaptuk magunkat, hogy a felnőttek újra és újra emlékidézésbe bocsátkoznak. Elhangzik, hogy ki nősült meg, ki ment férjhez, ki halt meg és ki költözött el.

A komlói Lenci néni az ecsenyi ikertestvérét hiányolja, Gizike nénit, a disznóvágás is szerveződik és a hatórás út után aludni térünk. Anyukám elkéri másnap Kékesiék kameráját, s gyorsan rögzíti azt, ahogy a Piros Mogyorós és a Túró Rudi csomagolópapírjai között szuszogunk. „Anyuci, neee…” – mondom a felvétel tanúsága szerint egykedvűen, de anyuci csak kameráz, mintha tudná, hogy ezek a felvételek egyszer majd kincset fognak érni. Útra kelünk.

Elmegyünk Veráékhoz, megöleljük Csabiékat, Feriéknél finom a bableves. Nagyon sok mindenről beszélgetnek a szüleink, zömmel hétköznapi témák kerülnek terítékre, hiszen mindnyájan „emberből vagyunk”, de mégis: mindig ott lyukadnak ki, ahol nem szeretnének, mert csak fájdalmat okoz. Valami miatt nem tudnak szabadulni a kitelepítés és a kényszerű lakosságcsere borzalmaitól, pedig már 1990-et mutat a naptár. A ruszkivörös éra azt sulykolta belénk, hogy emlékezni bűn és hátráltató tényező, végül is mi bajunk van abból, hogy ők itt, mi ott… „Csak a feszültséget gerjesztjük” – harsogta a korszellem.

2017 van, és hangosan ki kell mondani: igenis van bajunk! Igenis rengeteg bajunk származik belőle! Persze ez akkor sem érdekelt igazán senkit, s sajnos ez mára sem változott. A hatalom köreiben senkit sem érdekel az, hogy családok törtek ketté, senkinek nem okoztak álmatlan éjszakát a könnyek és az, hogy évtizedekig nem kerülhetett friss virág számos itthon hagyott sírhalomra.

Szégyelljék magukat a „nagyurak”, szégyellje magát az a janicsár, aki összeírta a fehérlaposok listáját a színtiszta magyar falvakban! Minden bizonnyal jó káderré avatták, s csak bízhatunk abban, hogy a lelkiismerete egy napon utolérte. Ez azonban nem tesz semmissé emberi megpróbáltatásokat és kínokat, a kitelepítések és deportálások máig ható következményeit nem törli számítógépes nyomógomb.

Nagyapám öccse még mindig él. Ostravára került, szinte az egész életében bányász volt egy olyan közegben, ahol kizárólag cseh szót hallott. Édesanyám unokatestvérei, Pityu bácsi fiai, Szalay vezetéknévvel szignózzák magukat és nem értik, hogy az apjuk miért nem tanította meg őket magyarul. Megtört. A hatalom elérte a célját, pitypangmag módjára szórták szét a kényszermunkára ítélt magyarokat Csehországban. Ha hazajönnek az ostravai Szalay-rokonok Zsigárdra, az egész család cseh vagy szlovák nyelvre vált.

Ezt tette velünk a csalárd vágy, mely a szláv nemzetállam megteremtéséért ácsingózott. Szétzilálta a családot. S mindaddig, amíg legalább egy bocsánatkérés nem hangzik el Eduard Beneš ma élő helytartóinak szájából, a Piros Mogyorós és a Túri Rudi íze is keserű lesz, a múlt pedig a lehető legteljesebb mértékben rendezetlen.

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz