2017. január 19., csütörtök - Sára, Márió
Cikkek közt...  Videók közt...  
Molnár Judit: Veszteségek 2016. december 24., szombat 16:37 | Hirek.sk  | Forrás: Hirek.sk, Molnár Judit
Szerette a karácsonyi vásárok hangulatát. A nyüzsgést, a puncs édes illatát, még a csontig ható hideget is. Most mégis idegesítette. A zsúfoltság tülekedésnek, a zsibongás hangzavarnak tűnt, s ő csak csendre vágyott…

Elindult lassú léptekkel a sötét sikátor felé. Máskor, lehet, félt volna, most nem érzett félelmet, legföljebb ürességet. Meg lassan megnyugvást. Végre csönd volt. Ordító csönd.

Jó volt elbújnia a kávéház egyik távoli zugában. Ismerte ezt a sarkot, máskor is itt ül, sok parázs vitát, merész tervet hallott már ez a félhomályos szeglet. Most nincs vita, még szó se. A szomorúság lep be mindent.

Pedig örülni kéne, örömünnep készülődik, a születés mindenhatóságának ünnepe… És ő csak az elmúlásra tud gondolni. Soha nem foglalkoztatta, még a szótárába se engedte be a szót. A mindennapokban rohanó, egészséges emberek hetykeségével tudomást sem vett róla. Tán még hitte is, hogy amire nem gondol, az nincs is. Most aztán szembesülhetett vele! Ez a szörnyűséges év csak a veszteségekről szólt. A család kevesebb lett, a baráti kör is megfogyatkozott.

A veszteség annyi mindennel szembesítette. Megtanulta, milyen relatív az idő, mennyire szertefoszló a siker, milyen veszendő a megszerzett tudás, s mulandó a boldogság, avagy a boldogtalanság. Hogy milyen törékeny az emberi élet…

Már tudja azt is, hogy a halálra nem lehet felkészülni. Elveszteni azt, aki fontos, ugyanolyan fájdalom, ha váratlan, mint a visszafordíthatatlannak a tudatosítása.  

Már ismeri a néma tehetetlenség feszítő érzését, a kórterem rideg világában a kiszolgáltatottságot, a minden teremtő és alkotó erőt szétverő és megsemmisítő szenvedést. Azt, amikor a szellem szertefoszlik, és marad a mozdulatlan test, amit már csak a fájdalom tud befeszíteni, összerántani. A minden addigi fontosságot felülíró kór uralmát.

Már érti azt, milyen, amikor eltűnik a jövő idő, a jelen is elveszik, csak a múlt idő marad. Amikor nincs nappal és éjjel, nincs fény és sötétség, csak egymásba folyó órák. Amikor ünnepnap és napi rutin tartalomnélkülivé válik. Amikor a szavak már nem képesek utat törni, s a még és a már sem viaskodik tovább egymással. Amikor nincs több élnivágy, csak a gyötrelemtől való megszabadulásnak a reménye.

Aztán beáll a csend, a mozdulatlan béke, a fájdalom elillan, a meggyötörtség kisimul, a szenvedés végső nyugalommá szelídül.

Vajon meddig tart az örökkévalóság?

A kávéházi szegletben a félhomály sötétségbe fordult. A kávéscsészék üresek, az unicum is elfogyott, a hamutartó megtelt.

Örülni kéne már az ünnepnek, a karácsony csodájának, az év vége gondtalanságának. De csak egy sóhaj hallatszik. Legyen vége már!  Legyen jobb már!

Molnár Judit

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz