2016. július 26., kedd - Anna, Anikó
Cikkek közt...  Videók közt...  
Kiss Klaudia: Kiállni magunkért – Gondolatok egy sztrájk kapcsán 2016. január 29., péntek 10:21 | Kiss Klaudia | Forrás: Hírek.sk
Sok iskola és tanár csatlakozott a nemrég meghirdetett sztrájkfelhíváshoz, köztük én is – jó néhány kollégámmal együtt. Nem tudjuk, milyen lesz a sztrájk kimenetele, de hogy egy hasonlattal éljek: ha egy kisbaba tudná, hogy mi vár rá, amíg kibújik erre a világra, gondolom, hogy neki se indulna. Amit nem próbálok meg, arról sosem derül ki, hogy hova vezetett volna…

Hogy most nem a legalkalmasabb az idő? Ugyan, ki tudja megmondani, hogy mikor van az a bizonyos megfelelő idő? Ha mindig erre vártunk volna a férjemmel, most nem lenne három gyerekünk…

Hiába beszélünk a helyzet tarthatatlanságáról az oktatás finanszírozásával és az egész rendszerrel kapcsolatban, ha ezek a vélemények megrekednek az iskolák falai között, amikor pedig más fórumokon kerülnek terítékre, akkor lesöprik az asztalról, vagy nem veszik komolyan. Azt gondolom, hogy ideje hallatni a hangunkat és a külvilág tudtára adni, magunkban pedig tudatosítani: most többről van szó, mint a pénzről. „Mezei” tanítóként pillanatnyilag nincs más eszköz a kezemben a rendszer megváltoztatására, mint a sztrájk. Politikusainknak természetesen az eszközöknek sokkal szélesebb tárháza volt és van a kezükben. Csak jó lenne, ha nem az határozná meg az éppen aktuális véleményüket az oktatásüggyel kapcsolatban, hogy az ellenzék vagy a kormánypárt székében ülnek-e.

Azzal szerintem a legtöbb kolléga egyetért, hogy az oktatásügy jelenlegi formájában működésképtelen. A finanszírozást illetően ugyan az iskolaigazgatók és a fenntartók nálam sokkal kompetensebbek nyilatkozni, de én méltatlannak tartom, hogy mindig van kifogás arra, hogy miért nincs pénz az iskolákra. Ne hivatkozzunk mindig a hivatástudatra és a szívre! Én is azt vallom, hogy a műveltség és az emberi tartás mellett ezek a legfontosabb ismérvei a jó pedagógusnak – ezt láttam az én édesanyámtól, aki szintén tanító volt, és itt szándékosan használtam a tanító szót, mert ez az én szótáramban nem csupán a pedagógus vagy tanár szinonimája –, de pénz nélkül nem megy.

És ideje végre felébrednünk! Vajon miért lett olyan sikeres Finnország és a többi skandináv ország, Svájc vagy Dél-Korea? Mert az oktatásügyet nem koldusként kezelték, és nem alamizsnát osztottak, hanem a GDP jelentős részét fektették – és forgatják vissza a mai napig – az oktatásba. Megérte nekik? Mindenki döntse el maga.

Hálát adok a sorsnak, hogy taníthatok, és nem nekem kell vezetőként a pénzeket előteremtenem egy iskola, óvoda működtetéséhez. A világ leghálátlanabb és legnehezebb feladata egy embernek azt megmondani, hogy nem tartunk igényt tovább a munkájára. Ettől csak az a szomorúbb, ha a jó pedagógusok kényszerülnek a pálya elhagyására a forráshiány vagy egyéb okok miatt.

Olyan véleményt is hallottam már, hogy minden piaci alapon működik. Nem hiszem, hogy mindennek a piac törvényei szerint kéne működni. Hadd idézzek itt egy általam nagyra becsült pedagógust, aki egy riportban ezt nyilatkozta: az oktatás nem áru, de pénzbe kerül. Meggyőződésem, hogy a szülőknek sem mindegy, hogy kik tanítják a gyerekeiket. Igen, ma még lehet arra hivatkozni, hogy a tanítás nem csak a pénzről szól. Csak majd tessék megnézni azt, amikor kiöregednek a szakma legjobbjai, hogy vajon a mostani, igazán tehetséges pályaválasztók közül kit győzünk meg ezzel az érveléssel?! Ha igazán tehetséges egy fiatal, valószínűleg azt mondja majd – joggal –, „Bocs, de én pénzt is akarok keresni”. Vagyis a lehetséges változatok: a legjobbak kiöregednek, elhagyják a pályát, vagy nem is lesznek tanítók. 

Miért kell bizonygatni még mindig a művelődés, a tudás fontosságát?! Milyen is az a tudásalapú társadalom? Sajnos azt kell, mondjam, hogy köszönő viszonyban sincs a mostanival. Talán nem is cél? Nem is cél az okos, a felelősen gondolkodó fiatalok kinevelése? Akik ragaszkodnak az elveikhez, gyökereikhez, a konzervatív értékekhez, a hitükhöz, akik környezettudatosan élnek? Vallom, hogy a tágabb és szűkebb értelemben vett megmaradás is függ attól, hogy kik, hogyan és mire tanítják a gyerekeket.

Vannak, akik azzal érvelnek, hogy sokak számára csupán kényszerpálya a pedagógusi. Lehet, de úgy gondolom, ez minden szakmára igaz, nem csak a pedagógustársadalomra. Tanítónak lenni a hétköznapokban sokszor nagyon nehéz és fárasztó, gyakran kiábrándító, de egyben óriási kiváltság és lehetőség is, meg persze felelősség is. Tanárként, osztályfőnökként véleményt formálunk dolgokról, a társadalom lelkiismerete lehetünk. És meggyőződésem, hogy minden eddiginél fontosabb, hogy a mai fiatalok – akikre sokszorosan igaz, hogy sokkal másabbak, mint az előttük járók voltak, és akik keresik a helyüket – mintákat kapjanak. A mi dolgunk, hogy a családdal együtt segítsünk nekik valamilyen értékrendet, használható tudást közvetíteni.

Ne felejtsük el, hogy ránk, tanárokra is bízatott a jövő értelmiségének, szakembereinek, a jövő szülőinek, a gondolkodó embereknek a nevelése. Aki nem csak fogyasztó - homo konzumer lesz, 21. századi modern rabszolga, hanem homo sapiens: gondolkodó ember.

A teljesség igénye nélkül jegyeztem le ezeket a sorokat. Mielőtt bárki megsértődne a leírtakon, tudatosítsa, hogy nem emberek ellen szóltam, inkább szerettem volna rámutatni, hogy sokkal tágabb aspektusai vannak a problémáknak, és felhívni a figyelmet arra, hogy a körülöttünk lévő dolgokat csak mi magunk tudjuk megváltoztatni. Jelen esetben a pedagógusok, megint más problémák esetében a civil kezdeményezések.

Nem vagyok ismert ember, ezért szeretnék nagyon röviden – a teljesség igénye nélkül – néhány mondatban bemutatkozni. Vámbéri városában születtem az árvíz évében. Hites Kristóf, Csicsói Nagy Géza szülőfalujában nevelkedtem. Selye János, Klapka György és Jókai Mór városában töltöttem a gimnáziumi éveimet. Jelenleg Alistálon, dr. Boda Domokos és A. Kis Béla szülőfalujában élek a családommal. Azt vallom, hogy gondviselői kegyelem az, hogy abba a családba születtem, ahova, és hogy voltak olyan tanítóim, akik mint pedagógusok és emberek nagyon magasra tették a lécet. Helyek és emberek – nekik köszönhetően válunk azzá, akik vagyunk. 

Nekünk, pedagógusoknak pedig az a legnagyobb elismerés, ha egy fiatal arra a kérdésre, hogy kik a példaképei nem a celebek nevét kezdi emlegetni, hanem azt válaszolja: a szüleim és néhány tanítóm is. Márpedig csak hiteles ember legyen példakép! 

Mint tanító nem sorolom magam a legjobbak közé (bárcsak oda tartoznék!). A magam hibáival együtt viszont még mindig van hitem. 

Azoknak a kollégáknak pedig, akik esetleg félelemből még nem csatlakoztak a sztrájkhoz, vagy csatlakoztak, de bizonytalanok, álljon itt apai nagyapám példája: 1886-ban született. 50 éves elmúlt, amikor édesapám a hatodik gyermekeként megszületett. Veszteségekből jócskán kijutott neki: eltemette az első feleségét és a hat közül három gyermekét. Egy osztrák hajózási vállalatnál végigdolgozta az életét, 1943–ban ment nyugdíjba. A háború után azonban nem született egyezmény az akkori Ausztria és Csehszlovákia között a nyugdíjak kölcsönös folyósításáról. Így nagyanyámmal és az akkor 11 éves édesapámmal jövedelem nélkül maradtak. 1948-ban államosították a cséplőgépét és a két hektár földjét. De hű maradt a magyarságához és az elveihez. Vajon mit szólna Ő, aki az elveiért hajlandó volt feláldozni szinte mindenét, ha én most félelemre vagy fizetéskiesésre hivatkoznék? Ez a sztrájk, ez a kiállás számomra róla is szól. Meg sokunk családjának múltjáról, jelenéről és JÖVŐJÉRŐL. És azokról is, akik mellett elfelejtettünk kiállni a megfelelő időben.

A gondolataimmal lelkesíteni akarom a pedagógusokat.

A hétfői tüntetésre egy transzparenst vittem az alábbi felirattal: MAGYAR PEDAGÓGUSKÉNT TÁMOGATOM A SZTRÁJKOT, SZÜLŐKÉNT PEDIG A KISISKOLÁK FENNMARADÁSÁÉRT HARCOLOK.

A hétfői tüntetésen megtapasztalhattam, ahogy a pedagógusok mellé felsorakoztak akadémikusok, sportolók, egyetemisták, orvosok és egészségügyi dolgozók, diákok, egyetemisták, szülők és sokan mások is. Az egyik felszólaló elmondta, hogy orvosként azért vesz részt a tüntetésen, mert ezzel is meg szeretné köszönni egykori tanítóinak azt, hogy azzá válhatott, aki. Azonban ne felejtsük el: egy szakma, és azon belül annak művelőinek társadalmi megítélése azon is múlik, hogy mennyire mernek kiállni jogos követeléseikért. Ha mások is kiállnak mellettünk, akkor mi miért nem merünk magunkért kiállni?!

A sztrájk napjai alatt üres fogalmak telnek meg számomra tartalommal. Megértettem például, hogy a pedagógusoknak, az értelmiségnek kutya kötelessége kiállni dolgok, emberek és elvek mellett, hallatni kell a hangjukat, önálló véleményt kell alkotniuk; hogy a sztrájk az alkotmányos jog; hogy a félelem hosszú távon megbetegít, és ha valakinek van hite, akkor az legyőzi a félelmet. Én hiszem, amit Isten ígért: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek”.

És hogy mikor kell a sztrájkot abbahagyni? A SZTRÁJKOT AKKOR KELL ABBAHAGYNI, HA VÉGET ÉRT, VAGY HA MÁR NEM TUDUNK AZONOSULNI A KÖVETELÉSEKKEL.

Kiss Klaudia, a Nagymegyeri Kereskedelmi Akadémia pedagógusa és a Corvin Mátyás Magyar Tannyelvű Gimnázium tanára

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz