2018. február 24., szombat - Mátyás
Cikkek közt...  Videók közt...  
Gondolatok Gyertyaszentelő napjára 2018. február 02., péntek 9:16 | Hirek.sk  | Forrás: Hirek.sk, Puss Sándor
A katolikus egyházban február 2-a gyertyaszentelő ünnepe, egyben a megszentelt életet élők világnapja is - akiket gúnyosan csuhásoknak, közismerten szerzeteseknek, szakmailag pedig Istennek szentelt személyeknek neveznek. Sokan azonban még a papság közül is alig tudják, hogy két nagy csoportra kell osztani őket. Kolostor falain kívüliekre és „bentlakókra” – és csakis ők a szó szoros értelmében vett szerzetesek. De ez a nap nemcsak az övék, a világban kint élő Istennek szentelt szüzeké (Ordo Virginum) is.

Az egykori lengyel Karol Wojtyla, (II. János Pál pápa) kezdeményezésére 1997 óta február 2-án, ezen az egyházi ünnepen külön is megemlékeznek a szerzetesekről. A 2015-ös év rendkívüli jelentőségű volt a női és férfi szerzetesrendek számára: Ferenc pápa meghirdette a Megszentelt Élet Évét, amelyet 2014. november 30-án nyitott meg Rómában, és 2016. február 2-án zárult. Az efajta internetes (fél)hírek bizony nagyon el tudják torzítani a valóságot, mert a pápa nem csak a szerzetesekre gondolt. Ezt az évet Rómában kellett töltenem. Engedjenek meg pár személyes megjegyzést – tőlem, manapság ritkaságszámba menő felvidéki magyar szerzetestől.

Ferenc pápa a 2015-ös Szerzetesek Évében arra buzdított bennünket, hogy legyünk szenvedélyesek. Kérdem én, hogyan férhet ez össze a cölibátussal, valamint az Istennek szentelt szüzek mindennapjaival?

A január 19-én megjelent írásban gróf Apponyi Sándor kapcsán már említettük, hogy újraéledt az egyházban az Ordo Virginum nevű intézmény.

Ez egy ősrégi keresztény életforma, ahol az illetékesek (és csakis nők) nem kolostorban élnek, hanem kint a nagyvilágban, mondhatnánk: elvegyülve a tömegben. Köztudott, hogy mielőtt kialakult volna a kolostori életforma (nálunk Pilis, Pannonhalma) a férfiak és nők remetékként próbálták Istent és az embereket szolgálni. Időbe telt, míg rájöttek, hogy nem okos dolog teljesen elhagyni a világot. Megoszlottak a nézetek, bár sokan kolostorokat alapítottak, de mindig akadtak lányok, nők, akik a közösségi élethez nem éreztek hivatást. Ők a mai napig a legkevésbé ismert személyek a katolikus egyház berkeiben. Talán épp azért, mert ők a legszenvedélyesebbek, és legkevésbé néznek ki apácáknak. Ismeretem szerint vannak köztük, orvosnők, művészek, tudósok, pedagógusok – lányok, akik rájöttek, ha teljesen a hivatásuknak akarják magukat szentelni, akkor ez a családi élet rovására menne.

Nem mintha bármi kifogásom lenne az apácák ellen, hisz sokat köszönhetek nekik. Jó példa erre a nemrég útnak indult Murillo vándorkiállítás. Még a 90-es években egy női kolostort látogatva ráakadtam egy titokzatos képeslapra, hátulján semmi szöveg, egy festmény reprodukciója, mely a Szoptató Madonnát ábrázolta. Akkor még azon gondoltam, szabad-e egy papnak, sőt szerzetesnek ilyet nézni? Évekbe telt, míg kiderítettem, hogy a festmény Bartolomé Esteban Murillo alkotása volt. A Szoptató Madonna motívummal másodszor, majd sokadszor Rómában találkoztam, ritkaság nem csak Felvidéken, de még Magyarországon is. Így az első – a nagy találkozás, az a Murillo Madonnája maradt. Szenvedélyesen kezdtem kutatni, és sok évvel később, 2017-ben Kassán fedeztem fel. Némileg ismerve Felvidék nagyvárosait, sejtettem, hogy érdemes meglátogatni a helyi antikváriumokat. Persze, elsősorban magyar könyvek után kutattam. Egy nap rábukkantam Murillo Madonnájára, annak 19. századi hiteles másolatára. És épp ebben az évben, a mester 400. születésnapja alkalmából – a Családok évének kezdetén, ebből született aztán a felvidéki tematikus vándorkiállítás.

Mint tudjuk, a magyarországi Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága immár 5. éve hirdet tematikus éveket. 2017. november 10-én a Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése döntött arról, hogy 2018 a külhoni magyar családok éve legyen. Ennek szellemében szerveztük meg ezt a vándorkiállítást, ami érinti Felvidék több városát. A festmény körül családok találkoznak, beszélgetnek, s főleg a templomba nemjárók. De a szenvedély itt még nem ér véget, a hírt híresztelni kell – a jó hírt annál inkább. Ahogy Jézus életében is a szenvedélye néha dühbe korcsosodott, úgy én is megtapasztaltam, hogy nem is olyan könnyű a szenvedélyt kordában tartani. A hírt épp a katolikus média akarta legkevésbé átvenni. Dühbe gurultam mikor azt hallottam, hogy ez nem releváns hír. Ilyenkor döbben rá a pap, hogy nemcsak a nőtlenségen kell tudni uralkodni, hanem annak általánosabb hátterén, a szenvedélyen is. Nem könnyű megélni a megszentelt életet – amit ma, a Gyertyaszentelő (Gyertyaszentelő Boldogasszony) napján ünneplünk.

Sok felvidéki szerzetes Magyarországra költözött, bár jónéhányan eredetileg szlovák közösség tagjai voltak, de idővel jobbnak látták békésebb vizekre evezni. Kevés a felvidéki magyar szerzetes, itt ahol valaha virágzó kolostorok nyomaira bukkan az ember úton-útfélen. Mondják, manapság kiűrülnek a szerzetesi közösségek, kevés az elhivatott – bár az is igaz, egyre több lány választja a „kolostor falain kívüli” életet. Mégis, látszólag érthetetlen okból, fura módon – a legszigorúbb szerzetesrendek manapság dugig vannak. Sokan nem értik, s többen a szerzetesek modern, kényelmesebb életvitelét okolják. Kevesen tudják, hogy a trappista, a kartaúzi, a kamalduki kolostorok volt vietnámi, Afganisztánban, Irakban harcoló katonákkal, zsoldosokkal van tele. Így van ez a szlovéniai kartauzi kolostorral is, ahol a Jugoszláv háborúból hazatért, élni képtelen férfiak találtak egy életre szóló menedéket.

Köztünk, jezsuiták közt is akadnak néha volt amerikai katonák, kéksapkás zsoldosok, avagy volt titkos ügynök. A felvidéki cenacolo közösség háza napjainkban csak úgy telik meg, hogy a drogos, alkoholfüggő és más szenvedélybetegségek okán élni képtelen fiatalok itt találnak baráti befogadó közösségre. Sok éves szenvedélyes kutatás eredménye, míg az ember rájön, hogy a középkori hatalmas kolostorok csak úgy teltek meg, hogy befogadták mindazokat, akik nem találták helyüket az életben. Együtt azokkal az Istennek szentelt személyekkel, akik egy nemes eszmének, az emberiségnek szentelik egész életünket.

A gyertyában az a szép, hogy teljesen elég, másokat szolgálva egészen elfogy. Bár igaz, hogy Márai Sándor gyertyái (is) csonkig égnek, de házasságban ez sokkal drámaibb és bizonytalanabb folyamat.

Puss Sándor SJ

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz