2018. február 18., vasárnap - Bernadett
Cikkek közt...  Videók közt...  
Balás Béla püspök 70 éves 2011. március 25., péntek 20:52 | Balás Béla, hírek.sk | Forrás: Magyar Kurír
KAPOSVÁR. Életem első felében rejtőzködnöm kellett, ennek az árnyéka máig nyúlik. Kerülöm a feltűnést, utálom a veszekedést, kedvelem a magányt... írja magáról a Kaposvári Egyházmegye Főpásztora, Balás Béla, aki március 25-én töltötte be 70. életévét.

Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján töltötte be 70. életévét Balás Béla főpásztor. Rendhagyó módon, a Kaposvári Egyházmegye lapjában, a Spirituszban közölt gondolatainak ismertetésével köszöntjük.

Hetven év elmúltával váróterem az élet. A „beszállókártya” a kezünkben, indulásra készülődünk. Az életem mögöttem van, senkivel sem cserélném el, szép volt, izgalmas volt.  Mérhetetlen bennem a hála. Példaképeim, jótevőim arcképcsarnoka egyre tágasabb, a „magán” mindenszenteket kérlelő imáim egyre hosszabbodnak. Filmként peregnek előttem piarista tanáraim élvezetes órái, az esztergomi zsolozsmák, a regnumi táborok, a gyóntatások mélysége, prédikációk varázsa, a lelkigyakorlatok viharos jókedve, húsvétok illata, karácsonyok öröme.

Egyszer régen felejthetetlen kegyelmet kaptam, mert fejet tudtam hajtani háborgó felettesem előtt, majd ez a csoda ismétlődött többször is, amikor hagytam, hogy nem egy papom engem alázzon meg. Tanúja lehettem felnőttek megtérésének, kicsinyek igyekezetének, manapság pedig egyre többször az unokák hűségének. Jó volt jónak lenni, nem csalódtam, nem csökkentem, amikor a pénzzel magamat rövidítettem, csakhogy más jól járjon.

Utólag világossá vált az értelme a kegyetlennek tűnő kudarcoknak. Isten jósága megőrzött számos könnyelműségtől. Ő gyorsított és ha kellett, Ő fékezett. Ép bőrrel túléltem a diktatúrát, forradalmat mint gyermekkori kalandokat, amikor azonban ütköztem az elvilágiasodás tényével, rájöttem, hogy igazi hivatásom az újra evangelizáció. Ellenszavazatot csak a testem jelzett. Rajtam ütött a magas vérnyomás, nyomában az érrendszeri bajok, majd utolért az alvászavar. Rögzült valamiféle felfokozott éberség. Érzékeny fantáziámban lassan összeállt – morbid humorként – egy vatikáni felterjesztés, miszerint ha jót akarnak Isten népének, bizonyos mértékű melankóliát nyilvánítsanak „szentelési akadállyá”, illetve felmentő okká.

Egyébként jól vagyok. A nyugdíjam elegendő a gyógyszerre. Már megszoktam magamat. Máshoz azonban nehezen idomulok. Nem szívlelem a kétszínűséget, amikor például az „ájult” tisztelet mögött a fordítottja lapul.

Életem első felében rejtőzködnöm kellett, ennek az árnyéka máig nyúlik. Kerülöm a feltűnést, utálom a veszekedést, kedvelem a magányt. Többnyire egyedül vezetem kocsimat, amikor keresem kallódó „bárányaimat”, nem a bibliai egyet, hanem a mai kilencvenkilencet. Döbbenten figyelem némelyek kérlelhetetlen ítélkezéseit, miközben vén fejjel tanulom a másként gondolkodók nyelvezetét, és imádkozom az empátia erényéért. Gyűlésekre, konferenciákra ritkán járok, hiszen nehéz szótlanul tűrni, ha valami hamis, viszont bármit is szóvá tenni életveszély lenne.

Egykoron, a nálam tartott házkutatás végén, miután magukkal vitték írógépem írásmintáját, azt hittem, valami véget ért. Vártam a „média-szabadságot”, aztán kijózanodtam. Észrevettem, valami más történik. Egyre beljebb botorkálunk a Haszon börtönébe. Már nem érdekes a tény, csakis a botrány. Óvakodok a riporterektől, hiszen védtelenné vált a ránk bízott jó hír, no de erről inkább nyilatkozzon más. Én addig is újból várok.

Joggal érdekel sokakat, mire jutottunk húsz év alatt. Örömmel jelentem, reményem szerint rendkívül sok az eredmény, csak eszközeinkkel nem kimutatható, díjainkkal nem jutalmazható. Kívülálló nem sejti, egy-egy egyházi iskola, egy falusi ünnepség vagy egy fényes papszentelés mögött mekkora áldozat rejlik. Számtalan nagyszerű papot, hősies hitoktatót, egyedül is helytálló polgármestert ismertem meg. Ma már tudom, nekik jutott a nehezebb kereszt.

Valahol, a bérmálás után, a plébános, amikor búcsúzott tőlem, falfehér arccal idézte egyik hívének nekem szánt megjegyzését: Ez minek jön ide zabálni, ha nem hoz pénzt?!” Megöleltem a riadt lelki atyát, az egyházközségnek pedig csekken befizettem a vacsorámat. Azóta a pap belehalt, faluja pedig bocsánatot kért. „Békebeli” rutin munka lenne úgy egyházmegyét csinálni, hogy van jó nép, értő pap és elegendő pénz. Amikor azonban ezek megritkulnak, ott kezdődik – régi tanárom szavával – a bravúr.

Dél-Dunántúlon imitt-amott már tízszer (!) több a temetés, mint a keresztelés. A lelkipásztorokat senki sem képezte át remetévé, a templom tornyok repednek, az épületek beáznak… Íme itt a túlvilágon gyümölcsöző „befektetés”, ez az a rendhagyó élet, amiről Jézus beszélt, amiért velünk maradt abban a „váróteremben”, amit életnek nevezünk, és amit majd úgy köszön meg, hogy „velem tettétek” (Mt 25,40).

A Kaposvári Egyházmegye Főpásztora, Balás Béla Budapesten, 1941. március 25-én született. Esztergomban szentelték pappá, 1965. június 20-án. Püspökké Esztergomban szentelték, 1992. október 17-én.Veszprémi segédpüspök: 1992-93. Kaposvári megyéspüspökké 1993. május 30-án nevezték ki. Püspöki jelmondata "Számomra az Élet Krisztus" (Fil 1,21)

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz